Kopjafa 33 hősi halottnak.
1944. november 30-án a Szovjetek bevonultak Abaligetre és az itt tartózkodó 33 magyar katonát menekülés közben agyonlőtték. Tömegsírjuk a temetőben a ravatalozó mellett található, melyet faragott kopjafa jelez. Az avatására 2010. október 9-én került sor. A kezdeményezést Hóbár Csaba plébánia-igazgatnak köszönhetjük. A kopjafát Szatyor Miklós képviselő faragta. Avatóbeszédet mondott Dr. Ravasz István a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet Múzeum és Levéltár vezető kutatója.
„Mert azt mondta az Úr, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesül addig, míg az Úr esőt ád a földnek színé-re. És Ő elméne, és az Illés beszéde szerint cselekedék, és evék mind ő, mind amaz, mind annak háznépe, naponként. A vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesült meg, az Úrnak beszéde szerint, amelyet szólott Illés által.” (Királyok Könyve I. 17. 14-16.)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A magyar lélek kapui kitárulnak, mikor hőseire emlékezik, akik Hazájuk védelmében ontották vérüket. Nagy ünnep egy nép, s egy kisebb közös-ség, egy község életében. Nagyszerű pillanat, a magvetés és az aratás magasztos találkozója. A magvetés a múlt hőseinek halála, az aratás a jelen megélése: íme, élünk. Az alkotás folyamatát az avatás koronázza meg. A hősi halált halt elődök szelleme magasra emeli az utókor szívét. Ez, és a felolvasott Ige egy csodát és egy parancsot állít elibénk: a liszt csodáját és a kovász parancsát.
A liszt csodáját a sareptai özvegy története jeleníti meg, amidőn egy rettentő istenítélet nyomán minden elfogyott, csak egy marék liszt maradt a szegény öregasszony vékájában. Az volt a kérdés: meg lehet-e menteni e marék lisztet az élet számára, és meg lehet-e magát az életet menteni vele?
A nagy összeomlás után nem maradt több egy vékabéli lisztnél. A nemzet elvesztette magvetését, mi könny és vér volt, egy hosszú évezreden át. Összes öröksége egy marék liszt maradt csupán. Egyetlen kérdés borította be a horizontot, egyet-len feladat hárult reá: a puszta lét kérdőjele. S közel egy évszázad megadta rá a feleletet: a vékabéli liszt nem fogyott el; Istennek hála, a magyar nemzet életének fonala nem szakadt hamvába.
E magasztos pillanatban ha kérdezzük, ki tette e csodát, itt, az Abaliget hősi halottait idéző em-lékmű tövében annak adjunk hálát, aki a nemzetek sorsát intézi, akit önnön valóságában nem lát-hatunk, de jelenlétét minden pillanatban érezzük, s most is itt van közöttünk. Neki, a Mindenség
Urának köszönjük, hogy a véka liszt nem fogyott el, hogy megtapasztalhatjuk: íme, élünk!
A megmaradó liszt csodája átutal a kovász parancsolatára. „Hasonlatos a mennyeknek országa a kovászhoz, melyet vevén az asszony, három mérce lisztbe elegyítve, mígnem az egész megkele.” Az élet megvan hát, ám a nemzet az erkölcsi méltó-ság javai után kiált. Aranya nincs: jelleme legyen nemesféme. Vasa nincs: az igazság legyen had-ereje. Hatalma pedig becsülete legyen, mellyel él, s ha kell, meghal. Ez legyen kovásza a lisztbe.
Erre biztat múltunk tanulsága, hogy e nemzet kenyerét mindig a magasabb rendű élet kovásza formálta. Ilyen kovász volt a keresztyénség, ami át-járta a magyar művelődést; a reformáció, millió gondolatcsírával kelesztve a magyar élet tésztáját; a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István vezérelte reform. S ilyen kovász volt a hősök halálának oltóanyaga; a sok eszmény, bizonyságtétel, melyek éltető hatása áthevítette és megkelesztette a keserű magyar életet.
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
1925–1945 között május utolsó vasárnapján ünnepelték a Hősök Napját. Az előzmények a Nagy Háborúra nyúlnak vissza. 1915-ben báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy a frontról levelet intézett gróf Tisza Istvánhoz, javasolva: „Az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyre [...] elesett hőseit névszerint bevési...”
Az 1916 végén koronázása előtt álló IV. Károly király levele és Tisza István miniszterelnök beterjesztése alapján a Képviselőház elfogadta az 1917:VIII. törvénycikket: „Minden község (...) méltó emléken örökítse meg mindazoknak nevét, akik (...) a hazáért életüket áldozzák fel.”
Még tartott a háború, amikor megkezdődött a ma is látható hősi emlékművek felállítása. Az 1918–1919-es kaotikus események csak lelassították azt; sőt: a trianoni diktátummal elvesztett területeken is folytatódott azok létesítése.
Horthy Miklós országlásának 6. esztendejében kibővítették az 1917-es törvényt. 1925. május 1-én a honvédelmi és a belügyminiszter 1924:XIV. törvénycikkre hivatkozó közös körrendelete a Hősök Emlékünnepe néven – március 15. és augusztus 20. mellett – nemzeti ünneppé nyilvánította május mindenkori utolsó vasárnapját.
Az 1925-től rendszeressé váló Hősök Napján ünnepi istentiszteletet celebráltak, s imát mondtak a hősi halottakért. A városi tanácsok és a községi elöljáróságok ünnepséget tartottak, s megkoszorúzták a hősi emlékműveket. A rendezvényeken a Honvédség, a közbiztonsági testületek, a bajtársi egyesületek és a fiatalok szervezetei díszelgő osztagokkal vettek részt. Budapesten, a Hősök terén a Hősök Kövét a Honvéd Vezérkar főnöke koszorúzta meg, a Kormányzó nevében és jelenlétében. Hazánk 1941-től belépett az újjáéledő világháború Totális Háborús szakaszába. Ismét magyar fiúk haltak hősi halált. 1942-ben a belügy- és a honvédelmi miniszter elrendelte nevük felvésését a Nagy Háborús hősi emlékművekre.
1945-ben még megemlékeztek a Hősök Napjáról, de már szerény keretek között. 1946-tól elmaradtak a hivatalos megemlékezések. Magyarországon 1989. május 29-én rendeztek ismét nyilvános megemlékezést, Szekszárdon. Az első állami rendezvényre 1990-ben került sor. 2001-ben visszaemelték az állami ünnepek sorába, mi kiterjed minden katonára, aki az országra törő idegen hadak ellen emelte fel óvón kardját, s aki a nemzet szabadságának kivívására cserélte láncait fegyverekre. Akkor is, ha e küzdelmek együtt jártak a nemzet meghasonlásával.
A hősi életérzés és a forradalmi lelkesedés mellett megjelenő meghasonlás és keserűség szükségessé teszi, hogy magyar theodiceáról is beszéljünk. Miért van, hogy a magyar a fájdalmak népe? Mi-ért, hogy a tragikum vele jár, s miért, hogy a két versben, melyben a magyar nemzet léte titkát kiáltotta el e két jajszó olvasható:
„Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”;
„Népek hazája nagy világ, hozzád bátran kiált: egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy halált!”
E sorsbeszéddel közel jutottunk a nemzethalál-hoz, s ez nem romantika, ez törvénybe foglalható történelmi valóság. Törvénye pedig így hangzik: a magyar nemzet mindig létében volt fenyegetett, és mindennapi kérdése a lét és nemlét kérdése volt.
Az ázsiai pusztákon nála hatalmasabb népek útjába került. Szednie kellett sátorfáját. Végzetes és csodálatos módon választotta ki e helyet, hol megtelepedett. A vezérek korában a portyázás a nemzetet felemésztő halálos kockázat volt. Mikor Szent István a Nyugathoz csatlakozott, életmentő lépése halálos veszedelmet is jelentett. Megindult a küzdelem a keleti magyar természet és a német-római kultúrkör között. Hogy ez milyen erőfeszítést kívánt a nemzettől, Szent Lászlótól Nagy Lajoson át Hunyadi Mátyásig minden magyar király, Koppánytól Szilágyi Mihályon át Apafi Mihályig minden magyar felkelő emléke sokat regél. A keleti magyar, a Kárpátok bérceinek szent koszorújában megtelepedve, a Nyugat védelmezője lett a keletről átcsapó hullámokkal szemben, melyeknek ívét a tatár Batu kántól a török Kara
Musztafa nagyvezíren át Burlakov tábornokig, a hazánkban „ideiglenesen” állomásozó szovjet haderő utolsó parancsnokáig rajzolhatjuk fel.
S hogy ezt nem egy kései történész állítja, idézzük Rákóczi fejedelem brigadérosát, Okolicsányi Imrét, kései utóda, Okolicsányi Imre, Heves vár-megyei alispán 1940-ben, az egri 14. gyalogezred zászlószentelésén mondott beszéde után: „Kelet kapujában a magyar mindig őrszem volt és merészen tántoríthatatlan hittel és bátorsággal, veszély-től nem rettegve védelmezte Nyugatot. (...) Magyar sors lett vérezni és életünket kockára tenni.”
E sorsfeszültség megosztotta a nemzetet. Volt, aki a Nyugathoz csatlakozott, mert a keresztyén kultúrát akarta megvédeni, akár magyarsága árán is, s volt, aki a Kelet mellé sorakozott, mert magyarságát akarta megőrizni, akár a keresztyén kultúrkör ellenében is. E folyamatba illeszthetők a magyar szabadság zászlaját magasra emelő időszakok, így Báthori István, Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi György, Thököly Imre, Rákóczi Ferenc
heroikus vállalkozásai, s az 1848–49-iki forradalom és szabadságharc. S e sorozatba illeszkedik a ’48-as forradalmárok és ’49-es honvédek dédunokáinak más történelmi környezetben, más folyamatok eredőjeként, más ellenség ellen kirobbant 1956-os forradalma és szabadságharca. S itt kell emlékeznünk azokra a hősökre is, akik az 1914–1918-as Nagy Háborúban és az 1939–1945-ös Totális Háborúban áldozták életüket a Haza védelmének oltárán. Azokra, akik az 1944. november 30-i abaligeti szovjet bevonulásnak estek áldozatul. Azokra, akik hősi haláluk pillanatában, miközben lelkük már felfelé szállt Teremtő Istenükhöz és Csaba királyfi jobbjához, a Hadak Útjára, utolsó lehelletükkel még elkiáltották: „A Hazáért mindhalálig!”
Szólítom Őket:
Alföldi György
Bíró Lajos
Domonkay Dezső
Dürr József
Gölöncsér Vendel
Hajdú Hános
Horesny Ferenc
Horváth János
Lukács József
Müller Ádám
Németh István
Pusch Antal
Sólyom Gábor
Ifj. Szűcs János
Wolfer József
18 ismeretlen honvéd
Dr. Ravasz István
a Honvédelmi Minisztérium
Hadtörténeti Intézet Múzeum és Levéltár vezető kutatója
Abaliget, 2010. október 9.
